Olvasgatom a régi páréves bejegyzéseket, és hát arra leszek figyelmes azon kívül, hogy rendkívül jófej voltam már akkor is, hogy milyen boldogságos bejegyzések születtek. Ez legalább annyira elgondolkodtat, mint hogy miért nem írok-festek-táncolok, vagy csinálok valamit amit úgy szeretek.

Nem tudom hányszor hangzott el reggel kilenc óta hogy mostmármennemkell, de délután négykörülre sikerült is megvalósítani eme ördögi tervet.

Mi lesz így a morfémákkal, mi lesz így a a világ fenomenológiai artikulációjával.

Kb 60x böködtem meg éjszaka, mivel elloptam az összes párnát, ő pedig horkolt, attól meg ugyebár nem tudok aludni; reggel félúton vettem észre, hogy ott maradt a nagyonfontos könyvem, na nem baj visszaszalad érte addig én vásárolok reggelit, a pulttól ellépve pedig a létező összes iratát szétszórtam a bolt padlóján. Az imént pedig a kis naiv azt gondolta maradt valami a hűtőjében:

-Éééhes! Tejberizs..

-Megettem tegnap. Finom volt!

-Ffffffffffffuuuuuuuuuu!

-Te kis tatárjárás...

Kezd megismerni.

Valaki mondja már meg hogy mi a fasz bajom van ezen a számon kívül.

Ülök és szenvedek a megnemértett rosszkedvtől. Alig 2 vizsgám van hátra, amik ráadásul közepesen érdekelnek; aerobicról társaságban és vidámabban lépek ki mint valaha; jóanyám hallgatásával büntet; jövő héten leküzdjük a barátnő -és kilométerhiányt, 10 nap levegőváltozás több is lesz az elégnél; szeretnek és szeretek; ráadásul közepesen rend van és nagyon tisztaság.

Mi ez a hiányérzet, mi ez a szomorúság.

What kind of sorcery is this.

Következő félévben sütni fog a nap, csicseregnek a madarak, mindenki boldog lesz mert jön a nyár és világosban lehet bebaszni, kinyit a trefortkert, én pedig végtelen ideig fogok szopni a most feladott tárgyaimmal. De megcsinálom, ha a fene fenét eszik is, még ha wonderwomannek is kell lennem ahhoz. Komolyan veszem év közben is az iskolát, eljárok aerobicra meg futni, kevesebbet iszom, világbékét teremtek.

Iszonyú lelkiismeretfurdalásom van, de azzal nyugtatom magam, hogy mások is ezt teszik, legalább már a legnehezebb tárgyaim megvannak, ízivan nem kell beleőrülni. Az a baj, hogy nincs ki megnyugtasson, kétféle reakciót kaptam: sebaj, legalább majd együtt csúszunk, illetve nagylány vagy, el tudod dönteni hogy hogy s mint, nem?

Hát NEM. Hiszti.

Én meg az elhamarkodottság.

Nem könnyű velem, mondta halkan. Nem baj, mondtam halkan.

Vérig sértőt válaszolni a kedvességre, na az megy. Vagy inkább bántani. Hagyhatnám, hogy azt mondja amit akar, de van amit nem akarok hallani, még ha érzelemnyilvánításnak is szánja. Vagy valami olyasminek. Inkább maradjon csöndben. Pedig tudom, hogy az ő csöndje veszélyes. Megjegyez, felír, hurcol, rovátkázik, felemleget. Tudom.

Pontosan ilyen vagyok én is.

Másodikos volt, folyton körülöttem ténfergett, aztán mikor megtudta, hogy a nyolcadikosba vagyok szerelmes, félsírósan kiabálta, hogy fűvel-fával-fajta lány vagyok. De azért negyedikig nem tágított, becsöngetett, és közölte, hogy most elvisz cirkuszba, és mellesleg hozott nekem török csemegét. Most meg azzal indít, hogy vegyem megtiszteltetésnek, hogy köszönt nekem, és azon kapom magam, hogy ennek ellenére már beszélgetünk is, és fél perc alatt megjósolja a párkapcsolatom közeli végét. Nem változott semmit.

Ő: aztán ha megszabadultál a postásodtól, elmehetnénk italozni

Én: nem postás. és azzal megyek italozni akivel akarok.

Ő: ezt nem vitattam, csak jeleztem a saját hajlandóságomat

Én: értem

Ő: bölcsész vagy, illik is értened